Maui a harmadik legnépesebb Hawaii sziget, 155.000 lakosával. Terülte: 729 sq mérföld.  Hivatalos színe a pink. Virága: a Lokelani. 81 hozzáférhető strand várja a mindegy évi 2 millió turistát. Lahainaban van a legnagyobb Banyan Fa a világon, 1873-ban ültették. Itt található Amerika második legnagyobb vízesése:Honokohau Falls. Hónapokra elég földi, vízi és égi program és látni való várja az ide látogatókat. Mégis a legtöbben nem egy-egy hely miatt jönnek, hanem az életérzésért, amit e csodás sziget adhat. Lelassít, megnyugtat, segít közel kerülni a természethez és felfedezni, átélni az örömöt. Egyszóval: élhető.

Hálás vagyok, hogy több mint két hónapot tölthettem Ákossal e földi paradicsomban. Azt érzem, hogy mindent volt időm átélni. Pár hét alatt túl sokat akar az ember, de így volt időnk egyszerű hétköznapokra is, melyeken keresztül a leginkább érezhető Hawaii. Persze a lista – ha van ilyen – nem teljes, felfedezésre vár még néhány túra útvonal, tropical garden, templom, öböl, s a szomszéd szigetek közül is csak egyet-egyet látogattunk meg. Mégis, olyan teljes volt ez az időszak, hogy nehéz lesz ezt az életérzést megőrizni.

Hogy visszatérünk-e? Annyi felfedezésre váró hely van a világban… mégis a válaszom: igen, azt érzem, hogy ez a hely az életem részévé válhat. Talán néhány év múlva, talán tízen évekkel később, de szívesen töltenék még el időt a világ egyik legszebb ege alatt elterülő szigetekkel.

Szél, szél, szél

Magamnak tett ígéretemhez híven rászántam három napot, hogy windszörfölhessek a világ kite és windsurf paradicsomában: Kanaha-ban. Az itteni mikroklímának köszönhetően igen erős, de egyenletes szél kítűnő lehetőséget biztosít a szörfözéshez. A magánórát inkább kihagyom, és bérlek cuccot három napra: adnak egy 77 literes igen apró deszkát, két vásznat, árbocot, boom-ot, és minden egyéb rögzítő elemet, de még trapézövet is.

Célom, hogy a waterstartot többé kevésbé elsajátítsam, mely nélkülözhetetlen technikai eleme a picike funboardok meglovaglásának. Ennek során mély vízből a boom-ba kapaszkodva a szél húzó erejének segítségével fel tudsz állni a deszkára és már mehetsz is. Azonban ez egy elég összetett mozdulatsor, melyben elég egy apró balansz-vesztés, és kezdheted előről.

Nos, hogy őszinte legyek én a folyton előről kezdésig jutottam csak az első két napon:) Harmadik napra szereztem egy nagyobb és stabilabb deszkát több sikerélmény begyűjtéséhez, azonban a trópusi vihar napja előtti rendkívül erős szél, meg a fáradtság nem segített. Kezemről az utolsó réteg bőröket nyúztam már, de nem adtam fel és igen, a végére már képes voltam elindulni mélyvízből (3-ból 1-szer).

Jó lett volna még visszamenni kicsit enyébb körülmények között, kipihenve, de mondjuk úgy, hogy hagytam még magamnak terepet a további fejlődésre:) -á

Tűz, víz, repülő

Reggel hat harminckor már a Mc Gregor Point előtti alagúton hajtok át a Maalea Harbor fele, hogy az Aqua Adventures csapatával Molokinire hajózzak, ahol életem első merülésére kerül sor. A hajnali eget füst lepi el, a szürkeséget a nap vörösen töri át. A kapitány üdvözöl, majd az égre meredő kérdő tekintetemre válaszolva informál, hogy kontrollált tűz, amit látok. Égetik a cukornádat. Hajóra szállok miután NO-val felelek a két oldalon át felsorolt összes kérdésre - melyeknek 70%-át értem is – melyek azt kívánják kideríteni, hogy akad-e bármi a merülésre való alkalmasságot kizáró problémám. A 40 személyes hajón reggelivel várnak minket: néhány süti, ananász, dinnye, szőlő, eper. A snubásokat rögtön arra kérik, hogy maradjanak a földszinten és megtartják az oktatást. A vezető elmondja, hogy a snuba, valahol a snorkellezés és a scuba  közt van, azaz nem igazi búvárkodás még, hisz a palack felettünk lebeg egy matracon, amitől maximum 10 láb távolságra tudunk eltávolodni (ekkora a cső, amin keresztül lélegzünk). Megmutatja mi a teendő, ha víz megy a szánkba, vagy a maszkba mikor lent vagyunk valamint, hogyan merülünk le és jövünk fel. Egyeztetjük a víz alatti kommunikációhoz szükséges jeleket és megtudjuk mi a teendő ha cápát látunk.

Én a második körben merülök, aminek nagyon örülök, mert így megleshetem az első csapatot, hátha nem értettem mindent és kicsit ismerkedhetek a tereppel és a snorkellemmel. Mikor leteszem a fejem a vízbe, eláll a lélegzetem – annak ellenére, hogy a fő szabály az volt, hogy lélegezz. Eszméletlen milyen csodálatos a fényes mélység. Olyan, mint valami víz alatti város, a korallok, halak, sziklák… Néhány perce csodálom még csak az óceán világát mikor az utasításnak megfelelően mindenki mutogat és kiabál – ezt kell ugyanis tenni , hogy a többiek is láthassák, ha feltűnik egy fehér cápa, pont olyan, mint az alattam átúszó, amiről én lemaradtam. Az egyik túravezető hosszasan cikiz vele, hogy pont a magyar lány, aki fél ezektől a ritka békés állatoktól, lemaradt a cápáról. Soká nem szomorkodom, mert már hív is az oktató, hogy másszak ki a hajóra és rám szereli a súlyokat, a csövet, irány a víz. Először csak behajtom a fejem a vízbe és igyekszem megszokni, hogy igen hangos a lélegzetem. Majd a csőbe kapaszkodva néhány centit merülök… az oktató a mellettem lévő párost engedi le lassan, amikor bár tudom, hogy levegőt kéne vennem, egyszerűen nem megy… kiemelem a fejem, kiköpöm a maszkot, kétségbeesett levegővétel közepette… majd visszarakom az oxigéncsövet a számba és arra gondolok, hogy 20 percem van és le szeretnék merülni, nyugalom… Nyugalom… lassan merülni kezdek. Nem mozog a lábam, az orromat összeszorítva kiegyenlítek, és még leljebb merülök… Működik! Egyre nyugodtabb a légzésem és mikor a cső már visszahúz, az égnek emelem a tekintetem, hogy lássam az engem beborító víztömeget. Leírhatatlan érzés. Felettem halak úsznak… Nehéz rájuk figyelni, mert magával ragad az érzés, a lélegzés a víz alatt…

Molokinitől a Turtle Town felé indulunk, mely Makena és Wailea partjainál lehet valahol, ahol a víz alatti árkádok alatt pihennek az öreg óriások. Snorkel szettel csodálom a barátaimat, egy teknőssel szemtől szemben mosolygunk egymásra, majd sünöket, csillagokat fogok, csiklandozzák a tenyerem…

A visszaúton száraz ruhát húzok, és hajó elejére fekszem napozni, eléggé lehűltem a sok úszkálástól. Felettem egy repülő húz el és arra gondolok nemsokára én is a víz helyett az égből csodálom majd a földet. A kapitány felkapcsolja a sebességet és kapaszkodom a hajó orránál, hogy a felcsapódó óriás hullámok ne döntsenek fel, újra csurom vízesen élvezem a száguldást… mikor kikötünk, még várok egy fél órát, mielőtt haza vezetek, mert még hullámzik a kikötő. -k

A Hana road 42 mérföld (igaz a nulla jó pár mérfölddel az út megkezdése után kezdődik… és a legszebb helyek Hana után jönnek.) Mi ezt az utat kétszer is megtettük egyszer még Hana előtt visszafordultunk a francia lányokkal, egyszer pedig meg sem álltunk a Hanától 8 mérföldre lévő Kipahulu-ig, ahol sátrat vertünk.

Hana -1 – Cadillec-el:

Ez az a túra, ahol valóban nem a cél, hanem az odavezető út a lényeg. Olyan sok útközben a látnivaló, hogy ha mindenhol elcsábulnánk, három nap alatt sem érnénk el a végéig. Mivel reggel mentünk és este jöttünk, előre kitűztünk néhány célpontot, igaz így is spontán leragadtunk néhány vízesésnél, kilátónál. Az út a szeles Kahuluitól az esős dzsungeles Hanáig 59 hídon át vezet, melyből 46 egyirányú, és a több száz kanyar sem épp a sofőrök álma. Talán ezért jelenti Hana, hogy munka?

A legelső megálló – a nosztalgikus Paia városka után - a Twin Falls volt, ahol két (a többihez képest jelentéktelen) vízesés várja a látogatókat, akik mivel ezt látják meg elsőként, hosszasan csodálják, fotózzák, sőt ahogy mi is tettük, lemásznak a sáros, vizes úton és ha éppen nincs nálunk fürdőruha, hát ruhástól mártóznak meg a kis patakban . A következő igen népszerű megálló a Garden of Eden,  ahonnét csodálatos kilátás nyílik a Puohokamoa vízesésre és rendezetten vár ránk az éden kert, azaz Maui összes virága, gyümölcsfája és néhány béka meg páva. Minden egyes híd mellett, előtt, után egy vízesés, egy kirándulásra csábító erdő, vagy egy ámulatba ejtő kilátó vár rád, s ha éppen nem lenne semmi látnivaló, akkor árusok kínálják portékáikat a banán kenyértől a kókuszitalig. Sofőr legyen a talpán, aki képes az utat figyelni. Hat mérfölddel Hana előtt túlcsordulva élményekkel félre állunk egy kis thai ebédre és chai latte-ra.

Majd Waianapanapa felé vesszük az útunkat a híres Black Sand beach-hez, ahol a hirtelen jött nagy esőt különbözőféleképpen oldottuk meg: Christiane farmerben és pulcsiban vágott neki a partnak míg én fürdőruhában és esőkabátban. Az idő engem igazolt, a nap kisütött, és húsz percre rá már egy násznép társaságában fürödtem a habokban, miután megjártuk a fekete sziklákba rejtett barlangot, fekete kavicsokat gyűjtöttünk és megnéztük a helyi igen csak színes, vidám sírokat, majd pedig két fiatalt, ahogy egy óriás szikláról a habokba vetik magukat, nagyon rutinosan kivárva, míg elmegy az erős hullám. Újra beborult, s a többiek elhitték az útikönyveknek, hogy Hanabán nincs semmi, én meg – aki soha nem tudok megállni, ha nem értem el a célt - arra gondoltam, hogy visszajövünk még… hazafelé vettük az irányt… a fáradságtól minden utas álomba merült.

Hana 2 – Hondával kettesben

Nagyobb vízesésekről álmodva, felszerelkezve hűtőtáskával és egy nagyon jó útikönyvvel Mauiról első megállónak a Waikamoi Nature túra útvonalat szemeltük ki, ahol rövid sétát tettünk az erdőbe míg el nem értünk egy gátig, ahonnét nem volt tovább (bár már tíz perce elhaladtunk az „út vége” tábla mellett). Majd ittunk egy finom chai lattét és félre álltunk egy pihenő helyen, ahol mellesleg volt két kis vízesésecske meg egy csomó mongúz, akik a kukából lopkodták a szemetet. Bár nem sok helyen álltunk meg eddig, mégis a nap egyre közelebb került az óceánhoz, ezért egyenesen tovább hajtottunk Hanáig. Szakadó eső fogadott minket. Nem akartam hinni az útikönyveknek, de itt komolyan gondolják, hogy nincs semmi! Ezért áthajtva a kis falun felkerestük a Red Sand beach-et, ahol pirosas-barnás kavics borítja az óceánpartot. Fotózkodásra inkább alkalmas mint fürdésre, de azért kicsit küzdöttünk az erős és hideg hullámokkal. Már alkonyodott, mikor Kipahuluba értünk, ahol sátrat állítottunk és vacsoráztunk egyet az óceánparton lévő kis campingben, majd elemlámpa fényénél olvasgattuk az útikönyv javaslatait azoknak, akik nem fordulnak vissza Hanánál. -k

Másnap - Don házmesterünk tanácsára - kora reggel keltünk, hogy még a turisták előtt odaérjünk a Seven Sacred Pools-hoz. Egy egy hét tóból álló vízesésrendszer, melyben a víz elképesztő magasságokból az óceánig zuhan, közben különböző szinteken kis tavakat alakít ki. Az esőerdő sűrű növényzete, a sziklák és tavak együttese varázslatos látványt biztosít. Elbámészkodtunk itt vagy egy órát is, fürödtünk a tavakban. Ketten voltunk. Itt nincsenek kiépített utak, így a sziklákon mászva lehet csak a felsőbb tavakhoz eljutni. A negyedikig könnyedén elértünk, de feljebb már nem vállalkoztunk. Már indultunk tovább a bambuszerdő felé, amikor az első kirándulókkal szembetalálkoztunk.

Ez a túraútvonal a hegyi vízfolyás (mely a tavakat is táplálja) mellett halad el; néhol a fák gyökérzete lépcsőszerű kapaszkodót alakít ki. Itt-ott letérünk az útról, hogy jobban láthassuk, amint a patak könnyebb utat nem találva alázuhan azzal a reménnyel, hogy egyszer eléri a tengerszintet (mi tudjuk, hogy igen, onnan jöttünk:)

Emelkedünk tovább felfelé, átkelünk egy hídon, majd egy másikon, alattunk több tíz méter szakadék. Egyszer csak a kusza trópusi növényzet egységes, sűrű bambuszerdőre vált. Olyan sötét van itt, hogy vaku nélkül nem is tudunk képet csinálni. A bambuszerdőbe vájt ösvény kanyarog tovább, majd hirtelen megpillantjuk a Waimoku vízesést előttünk, mely mind közül a legmonumentálisabb. Tekintélyt parancsoló látvány. Próbálunk minél közelebb menni, a vízpermet több tíz méterről is elér bennünket. A túraútvonal itt véget ér, azt hiszem jobb célállomást el sem tudtunk volna képzelni. -á

Az északi parti utat javasolni szokták az útikönyvek. Bár a térképek figyelmeztetnek, hogy mindenki saját felelősségére induljon, illetve a bérelt kocsikra nem terjed ki a garancia ezen a szakaszon, ez nem hátráltatott minket abban, hogy neivágjunk felfedezni.
Kahului fővárost és Wailuku-t elhagyva az út kétszer egysávosra szűkül és emelkedni kezd, ahogy nekiindul északnak. Viszonylag rövid időn belül felkapaszkodunk magasra, így csodás kilátás nyílik Kahuluira. A kanyargós úton gyakran követik egymást kiszélesített útmenti leállók, érdemes megállni egy kicsit és gyönyörködni az óceános-hegyes-erdős tájban.

Az egyik ilyen megállónál egy kis ösvényt pillantunk meg, mely meredeken nekivág a hegyoldalnak, a völgy felé. Az első pár méter megtétele után úgy döntünk, megnézzük hová vezet. Pár percnyi tétova séta után bíztató meghallani a csobogást, ez csak jót jelenthet. És valóban, egy erdei tóhoz érünk, mely máshonnnan nem is látható. Ezúton is köszönöm Klaudiának, hogy lebeszélt arról, hogy visszaforduljunk.

Folytatjuk az északi kirándulást, a hegyekbe vezető út egyre kacskaringósabbá válik, néhol egysávosra szűkül. Itt-ott házakat pillantunk meg lehetetlen helyeken, és azon tűnődünk, egyáltalán hogy építették ezeket, és milyen lehet ott lakni. Az útmentén találunk egy fabódét, ahol banana bread-et veszünk egy hölgytől. Aztán egy útonálló tehénpásztorral találkozunk, aki megkér, hogy húzódjunk le negyed órára, amíg elvonul a csorda.

Már elhagytuk a legészakibb pontot, és közeledünk vissza a jól ismert Honolua öböl felé, amikor egy izgalmas szikát pillantunk meg lenn a mélyben, és egy odavezető ösvényt. Sok autó parkol itt, hogy a kirándulók leereszkedhessenek a hegyoldalon az óceánig, bár egy tábla figyelmeztet, hogy ne nagyon menjünk arra. Ez a szikla egy érdekes képződmény, pár méterrel a víz felett, vízszintes helyzetben terül el hosszan. A sziklaszirten megtörő hullám elemi erővel csap tovább, kis belső tavakat alakítva ki a sziklában, melyek itt-ott 4-5m mélyek. Lenyűgöző erőhatások! Elbóklászunk itt vagy fél órát, fürdünk a belső tavakban. A nap még teljes valójában a horizont felett, érdekes fényviszonyokat biztosít a késődélután. Hazaindulunk, nincs innen egy óra sem, és a másik irányból elérjük Napilit. -á

Valami mindig történik azokon a napokon is, amikről nem írunk, olyan dolgokat látunk, amiket talán az útikönyvek meg sem említenek… Nem szándékoztunk írni minden fürdésről, finom steakről, vagy mangó smoothie-ről, bár ezek nélkül nem hawaii az élet. Most mégis összegyűjtöttünk néhány apróságnak tűnő, de számunkra csodás pillanatot, melyeket az elmúlt két hónapban átéltünk.

Nem felejtjük el a kedves, nyitott, nyugodt, boldog embereket. A Honu-kat (teknős:) ). Az új gyümölcsöket, finom ízeket…

Reggeli jógát az óceánparton, amit félig álomban kezdtünk, a végén pedig kicsattantunk az örömtől. Az óra közben néha esett egy kis eső, ami után egy gyönyörű szivárvány ölelt körbe minket és a velünk szemben büszkén lobogó amerikai zászlót. Így leírva már-már giccsesnek hat, mégis olyan békés és természetes volt.  

A tonga nyelven – mely a hawaii közeli rokona - végig hallgatott misét.

Windsurf-öt a világhíres parton (Kanaha), ahol mindig fúj a szél (Kísérőkre veszélyes homokviharral:)), ahol Ákos három napon át küzdött a hullámokkal, a kicsi deszkával, a szélhez nagy vászonnal, egészen addig, amíg egy kicsi bőr is volt a kezén…

A vacsorát, ahol miközben kukoricát ettünk, sárgaborsókrémmel és salátával meghallgathattuk miért nem jó semmi olyat enni, aminek két szeme van. Vendéglátóinkat dicsérje, hogy a desszert a számomra oly régóta vágyott sült bread fruit volt.

A vásárt, ahol számos Hawaii portékát és egy nagyon talpra esett eladót ismerhettünk meg, aki kérte, hogy válasszunk ki 10 kókuszhéjból festett szörnyecskét, majd ötöt rakjunk vissza, aztán egyesével, míg végül a legjobban tetsző marad, majd felajánlotta, hogy ha ennyire tetszik, akkor vegyük meg:)

A lemenő nap csodás színeit. A pirosra festett ég előtt lengedező pálmafákat, mely lilába vált át, mikor Molokai árnyéként rajzolódik ki a háta mögé elbújó nap fényénél.  A habcsók felhőket és a mindig csodás eget!

Lychee-t :) (Aki csak akkor eszik száraz macska tápot, ha simogatják közben)

A Kaanapali Villa 8 hálószobáját és 12 wc-jét, melyekért az én éves keresetemet fizetik ki az ott lakók egy éjszakára.

A Denny’s burgert és a Hot Cat burgert és az ott ajándékba kapott óriás brownie-t fagyival… melyekre szerencse, hogy csak mostanában szoktunk rá, mert húúú de mekkorák…

A mindig kedves kiszolgálókat, eladókat. Akik megkérdezik, hogy ízlik-e az étel, segítenek a boltban, ha nem találsz valamit és legközelebb megkérdezik, hogy sikerült az étel, amihez múltkor vetted ezt, vagy azt, mert emlékeznek rádJ.

Meg persze azokat, amiket leírtunk a blogokban és azokat sem, amiket sehol nem fogunk leírni, csak közös emlékeinket gazdagítják. -k

P.S.: Jó tudni, ha Mauira jössz:

• Felfedeztem egy pékséget, igen Mauin is van ehető kenyér (Pizza Hut-nál kell lekanyarodni a Cannery Mall után balra, ha Napili felől érkezel)
• Keresd a Wyndham time share programot, még akkor is, ha nem szándékozol üdülési jogot venni. Mert, aki végig hallgatja őket, kap egy jelentős kedvezményeket biztosító kártyát:).
  

Makawao – Már ha van ilyen az Európához szokott szemnek Hawaii-on, hogy történelmi, akkor e kisváros az, megfűszerezve a turizmus szülte bolt kavalkáddal, lélek és testkényeztetéssel. A faházikók és a western hangulatú boltok, kocsmák cowboy csizmáktól nyikorgó fapadlói, jól megférnek a mesebeli galériákkal, ahol a művészetek minden ága képviselteti magát a kerámiától a textilig. A múltat a hippi hangulatú üzletek, a jelent a holisztikus egészség klinika jeleníti meg a sárkány udvarban, ahol a gyógyteáktól a házassági tanácsig minden beszerezhető, ami egy modern cowboynak kell.

Makawao jelentése „beginning of the forest” . A termőföldeket, sivatagokat, felváltják az erdők, ahol megtalálható a nagyon kemény Acacia Koa fa is, melyből a múltban a hawaiiak kenui, szörf deszkái, különböző eszközök, faragások, manapság pedig bútorok, művészeti alkotások és hangszerek készülnek. Igen, ez az a vidék a szigeten, ahol kicsit bele láthatsz a múltba és a jövőbe, ha a néhány évtizeden belül újra kitörő vulkánra gondolok, ami most durmol. Így is nevezik: Haleakela – a szunnyadó vulkán. Mert, hogy nagyon is aktívan, de most alszik. A Haleakela nemzeti parkban haladva először néhány Néné-vel találkoztunk – a helyi védett kacsák után a lemenő nap csodájának ámulatában jutottunk fel 10.000 láb magasságig, ahol átélhettük, milyen megrendítő búcsút tud venni a nap Hawaii-tól. E helyet úgy is hívják: House of the sun. Így ha házon kívül van a nap, akkor nálatok reggel van. Még a naplemente előtt pár pillanattal a hátam mögé néztem és valami olyat láttam, amilyen élményben nem gyakran van része az embernek. Minden helynek van egy varázslatos pillanata, Mauié számomra ez volt. Megosztottam Ákossal, odavezettem a felhőktől a Marsra.:) Csodálatos, boldog, bőséges – írják e tájról. Nem találok én sem jobb szavakat.

Képzeld el, hogy állsz, nézed a felhők között átszűrődő egyre gyengébb napsugarakat, ahogy játszanak, mint a lefeküdni nem akaró gyermek és még pirosra, lilára, rózsaszínre festik az eget. Órákig ott ragad tekinteted, s belefeledkezel a teremtett világ szépségébe, majd véletlenül körbe tekintesz, s meglátod, hogy mögötted terül el a kráter vörös, barna, fekete hegyekkel, sziklákkal, lejtőkkel. Nem csak elmesélni, lefényképezni sem lehetett mindazt, ami 10,023 lábon fogadja a látogatókat. -k

Eme csodás égi jelenségeket a programszervező irodák is jószándékúan megosztják az emberekkel - kisbuszokkal szállítják fel a hétalvókat naplemente, a korán kelőket napfelkelte nézésre. A hegytetőre érkezésünkkor tele volt a parkoló autókkal, buszokkal, a korlát mellett pedig mindenki vadul kattintgatott nyugat felé. Aztán ahogy leszállt az éj, magunkra maradtunk. Csak néhányan töltötték fenn az éjszakát a hegytetőn, 3050m-en. Rettentő hideg volt, óránként 10 percre bekapcsoltuk a fűtést, de hiába: melegítőben, pokrócokkal együtt is kegyetlen volt. Nagyon szurkoltunk, hogy a föld ne most álljon meg kitartó forgásában. 3-4 óra felé aztán ismét megtöltötte a motorhang a hegyoldalt, 5-re szinte megtelt a parkoló. Amikor elindultunk gyalogosan a legmagasabb pont felé, már szűnni kezdett a vaksötét. Kiültünk egy sziklára, és átadtuk magunkat a varázslatnak. Egyszer csak, ahogy a költő írja: “tûzcsóva lobbant,egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult”...”Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van”... :) -á

A napfelkelte után folytattuk utunkat, hogy bebarangoljuk az óceán parti hangulattól annyira távolinak tűnő Upcountry-t. A még harmatos fűben sétálva fedeztük fel a levendula farm titkos kertjét, szerelmes sétányát, boldog túráit és a békés ösvényeket az olíva fák mellett, ahol - több mint 55.000 lila levendula kuporodik kis csokrokban a domboldalon a protea óriás virágai mellett, ezért is hívják a sziget virág-fővárosának Kulát. Mi nem igazán fedeztük fel a különbséget a Provence, French,Grosso, Super, Twickle, Spanish, Sweet fajták közt, de megtudtuk mi mindent lehet csinálni levendulából: csokit, kávét, parfümöt, sampont, tusfürdőt, mézet méhek segítségével, chipszet, teát…

Hazafelé a főút helyett mellékutakat választottuk, elhaladtunk farmok, ranch-ok mellett. Megismerhettük a kis konyhakerteket, ahonnét a szerdai Napili piacra juttatja el a termést sok farmer. Nem siettünk haza, jól esett a nyugodt, békés vidéki hangulat. Talán az alvás hiány, talán az égető nap volt az oka, hogy az út végén szörföző kecskéket láttunk.

A turistáknak szóló kiadványok azt mondják, ha igazán látni szeretnéd Mauit, ne felejtsd el felfedezni a másik arcát sem. Mi igazán szeretjük megismerni a helyi mindennapokat, az útikönyvekből kimaradt oldalakat, ezért szívesen letérünk a földes útra, lemászunk eldugott ösvényekre és ha kell a kocsiban töltjük az éjszakát, hogy együtt tölthessünk egy kis időt a csodákkal. A varázslatos kék óceánban nem csak a te tükörképed látszik, hanem a mögötted elterülő lenyűgöző Mauka is. A ragyogó napsütést és állandó meleg időt érdemes nélkülözni kicsit, meleg ruhát és esőkabátot ölteni, mert új csodák várnak Iao Valley-től Halekaleáig! A nemzeti parkokat körülvevő felhőrengetegből előtűnik a vidéki Hawaii: az érintetlen Hana, a kisvárosi Pa’ia, Maui farmjai, az ananász ültetvények, a cowboy csizmás Makawao, Kula vidéke a botanikus kertekkel, levendula farmokkal, süti alakú templomával és hangulatos éttermével, szörföző kecskékkel, esőerdőkkel… -k

Iao Valley

Iao Valley Maui csodás nemzeti parkja. Az egyetlen idevezető úton már messziről feltűnik Kūkaemoku tűhegy-szerű csúcsa, mely csábítja az érkezőket. A magasabb hegycsúcsok a felhők homályába vesznek. Ahogy közeledünk, a klíma és a növényzet észrevétlenül vált át párás trópusi esőerdőbe, az ablaktörlőt egyre erősebb fokozatra kell állítani. Parkolás után nekiindultunk kalandozni. Az első túrista-tábla elmeséli a véres 1790-es csatát, mely során Kamehameha király seregei győzedelmeskedtek, újabb lépést téve a szigetvilág egyesítése felé. Mesebeli zöldellő sziklaszirteket bámulunk ahogy elhaladunk az erős sodrású patakok mentén. A kijelölt túraútvonalakon viszonylag gyorsan végig lehet haladni, ám itt-ott nem jelölt, de láthatóan kijárt utak indulnak a dzsungelbe. Egy ilyenen bemerészkedve negyedóra járóföldre találunk egy kis öblöt, ott, ahol a folyó kiszélesedig, és a part mellett a sodrás lelassul. Jó íze van a víznek, arra gondolok, milyen rég ittam már patakból. Elindulunk visszafelé az ösvényen, ám valahol letértünk az útunkról, és kicsit leljebb érve meglátjuk, hogy az jóval felettünk kanyarog. Visszafordulás helyett inkább megmásszuk a domboldalt, gyökérről gyökérre kapaszkodva.... -á

Mindenki őket akarja! Most pedig, hogy a bálnák nincsenek itt, igazán fürdőzhetnek a népszerűségben, de ők csak a Csendes óceánban akarnak. Egyesek lepaktáltak az utazási irodákkal, ugyanis néhány szervezet azt hirdeti, hogy az általa szervezett túrán garantálja teknősöke t!? Viccet félre téve, nagyon békés és kedves állatok ezek a valóban óriás teknősök. Csak úszkálnak, kalimpálnak hatalmas lapos lábukkal, nőnek a végtelenségig, és eszegetik a kövekről a növényeket. Ide-oda vetődnek a hullámokkal, és néha kimásznak egy-egy kőre. Annyira megszerettem a kis barátságos, mosolygós pofijukat, hogy a teknősökkel úszás lett az egyik kedvenc Hawaii elfoglaltságom. -k

Ha eddig lett volna kétségem, mostanra bebizonyosodott, h Zolika tényleg a meglepetések embere...
A hét elején kérdezte, lenne-e kevem vele tartani csütörtökön, megnézni miket csinálnak a munkahelyükön. Mondtam nosza, bármit is mutat, nekem tuti új és ezáltal érdekes lesz. Így esett, hogy csütörtök negyed 7-kor már úton voltunk.... de hová is?
Kezdett az egész dolog gyanús lenni, a Kahului reptér látszólag különösen nem illett a képbe.
Kiderült Molokai szigetére megyünk egy négy személyes kisgéppel. A repülő külső-beslő szemrevételezése után elfoglalta a kapitány és kétszemélyes legénység az utasteret. Az irányítótorony felszállási engedélyére adott "roger that" válasz után megkezdtük a felszállást. Az alig több, mint fél órás út hihetetlen élmény volt számomra. Molokai "barátságos sziget"-et jelent helyiül, és valóban, Mauihoz képest jóval lassabb itt az élet. Olyan, mint amikor egy kisvárosból kiszakadsz a tanyára. A visszaút során végigrepültünk Molokai partjainál. Az 1000m-nél magasabb sziklákat mintha fejszével hasították volna. A hegyoldalból itt-ott vízesések buknak elő és zuhannak meredeken az óceánba. Egy kiugró szikaszirten egy kisebb villát pillantottunk meg, melyhez egyedül a hozzá tartozó heliport biztosít megközelítési lehetőséget. A leszállás egy ilyen pehelysúlyú kisgéppel a meglehetősen erős szélben izgalmas feladat, kapaszkodtam rendesen a kamerába...:) -á

Mozgalmas hetünk volt.... már rég írtam, most ismét billentyűt ragadtam. A napi pár óra munka mellett majd minden nap csinálunk valami sportosat Klaudiával: futni szoktunk, de két naponta lemegyünk paddle szörfözni is. Jó érzés egyre jobban érezni az egyensúlyt a deszkán, és folyamatosan csiszolni a technikán. Ha állóképességgel bírnám, akár át lehetne evezni a 10 mérföldre levő Molokai szigetre, de azt hiszem turista hajó lesz ebből. Közben két francia lány csatlakozott hozzánk két hétig, Christine és Fanny, így némileg mozgalmasabbá váltak az itthon töltött óráink. Jókat vacsorázunk, Klaudia mint mindig, tündérkedik a konyhában, mindenki csodálja a főztjeit. Voltunk egy étteremben,ahol ittunk helyi főzésű csípős sört (!), és jól laktunk hárman egy nachos-szal (ami egész más, mint otthon: jalapeno, bab, oliva, hús, sajt és tortilla költemény egybesütve, és még paradicsomos salsa). Vasárnap ismét ellátogattunk egy szertartásra, ezúttal az Episcopal Church-be: Ők az anglikán egyházból szakadtak ki a függetlenségi háború idején. Nagyon jól beszélt a papnő, és élmény volt az is, hogy a mise közepén kialakult egy kötetlen beszélgetés, amikor megkérték az újonnan érkezőket, hogy mutatkozzanak be és mondják el mi szél hozta őket. Voltunk egy gitár fesztiválon is Wailuku-ban, és ismét elnéztünk a hippi-hangulatú little beach-re, ahol a júniusi szuperhold-jelenség alkalmából különösen sok fura alak gyűlt össze. Elhoztunk egy 60 év körüli, de maximum 45 kilós, hosszú hajú, napbarnított törzsi stoppost, akivel csak fél órát utaztunk együtt, de mindent elmondott, amit (szerinte) tudni kell a permakultúrás növénytermesztésről, a mélytengeri algákról és a szupernóvákról. -á

Itt most szerda este van. Kellemes, Hawaii dallam szól a szomszéd házból. A gitár kizárólag magasabb hangjai és a jódlizó énekhang keveredik a kellemes, langyos szellővel és a plumériák illatával… na jó ez a mondat sok lesz Ákosnak:). Mivel is kezdhetném a múlt hetünket, mint hogy: IGEN! Valóban élnek óriás teknősök az óceánban. Egy magyar juhász segítségével sikerült felfedeznem őket, akinek skype-on elsírtam bánatomat, hogy én nem látom a teknősöket… Megfogadtam a tanácsot, és múlt kedden elszántan „mozgó köveket” keresve vetődtem a búvármaszkkal a vízbe… Talán tíz percbe se telt, mikor rémülten kapálózni kezdtem, mert szembe nézett velem a teknős. Hogy ő talált- e rám, vagy én ő rá nem tudom, de a lélegzetem is elállt, mikor karnyújtásnyira tőlem, végigúszott alattam. Így mire kiköptem a nagyadag sós vizet, szem elől veszítettem, de kicsivel később egy még nagyobb tekivel vigasztalódtam. Mivel Ákos lelkesen paddle-özött mindeközben, ezért mikor visszaért elmeséltem neki a nagy felfedezést, hogy a Napili öbölben valóban vannak teknősök, nem csak a táblákon. (az öbölnek egy teknős a jele:)) Ezután ketten indultunk útra, Ákos pipa nélkül, mert ő akárcsak a tekik, jobban élvezi a víz felett történő levegő vételt. Ismét sikerrel jártunk és közel 50 méteren keresztül úsztunk együtt a parttól az alig pár karcsapásnyira haladó állattal. Csütörtökön a francia lányokkal mentünk le az öbölbe, akikkel a megérkezésünk pillanatában felfedeztünk néhány fel-felbukkanó teknőst. Úgy tűnik, csak én nekem kellett két hétig várnom az élményre. Az igazi katarzis azonban pénteken volt. A szelesebb időben az erős hullámok egészen a kövekre lökték a teknősöket. Méghozzá olyan óriási példányokat, melyekről álmodni sem mertem. Óvatosan megközelítettem, amit megnehezített az 5 teknőst körülvevő 20 békaember, de egy srác intett, majd megsimogatta a teknős hátát, amire én is felbátorodtam, és megérintettem az óriás páncélt. Ekkor – bár nyilván nem azért, mert érzett belőlem bármit is – az óriás állat megfordult és szemtől-szemben mosolyogtunk egymásra. Abban biztos vagyok, hogy én jobban örültem neki! Órákig néztem, majd visszamentem Ákossal és egy fényképezőgéppel, aminek az eredményét megosztottuk a galériában. Szóval, most már úgy tengetem napjaimat, hogy lemegyek az öbölbe, oda integetek a teknős barátaimnak, kicsit csodálom őket, aztán úszom egyet, vagy paddle-özök; nincs olyan nap, hogy ne vennék észre legalább egy felbukkanó vidám teknős fejet.

A másik nagyszerű élmény számomra héten a szombat esti buli volt. Eddig azt hittem a filmekben és a klipekben túlzásba viszik az egymáshoz dörgölőző tömeget. Miért kell annyi nő, annyi fenékrázás, annyi csilli-villi, annyira pici mini… hát mert tényleg ez a valóság! A küzdőtérre hasonlító parketten mintha az lenne a cél, hogy a helyi fiúk, lányok és fiú-lányok mindenkihez hozzá dörgöljék hol kisebb, hol nagyobb feneküket. Olyan szintű rázás, melltartóig vetkőzés, már-már ágyjelenet zajlik, hogy tényleg egyet értettem azzal, amit egy kedvenc filmemben mond egy fekete srác a fehér csajnak: a tej nem oldódik az olajban. Bármit is csináltam, az nem volt tánc ahhoz képest, ahogy itt érzik a ritmust. És tényleg sorban állnak a bár előtt, és tényleg vége a bulinak pontban 1kor.

A vasárnapi gitár fesztivál nem volt ilyen lüktető, a helyi fesztiválok inkább hozzák a nyugdíjas buszos kirándulások garantál nyugis örömét, ami kellemes vasárnap délutáni program. Danny Carvalho és csapata igen kellemes volt, de Bobby Moderow gitárjátéka is megállta a helyét a színpadon, a többit Ákos inkább elevavtor-jazznek titulálta (háttérzene, ami a szálloda liftjében szól :)). Persze pont a záró két óráról léptünk le, amikor jöttek a nagyok, ezért nem tudjuk, hogy a legjobb előadó szívünkbe zárná-e a nyávogó gitárdallamokat.

A hetet egy fergeteges dobolással zártuk a little beachen, ahol Sulei egy dobbal, én a flip-flop papucsommal, Ákos egy kolomppal és Cristine tapssal pezsdítette fel a kiürülő öblöt, miután kialudtak a tüzek haza ment Stve Tyler és elhalkultak a profi dobosok. Még dalra is fakadtam. A Big beachen pedig a super hold fényénél rohantam végig a parton, bele az éjszakába, amíg bírtam szusszal. Nem a levegőm fogyott el mikor megálltam, hanem nem jutott több hely bennem a boldogságnak. -k