Szél, szél, szél
Magamnak tett ígéretemhez híven rászántam három napot, hogy windszörfölhessek a világ kite és windsurf paradicsomában: Kanaha-ban. Az itteni mikroklímának köszönhetően igen erős, de egyenletes szél kítűnő lehetőséget biztosít a szörfözéshez. A magánórát inkább kihagyom, és bérlek cuccot három napra: adnak egy 77 literes igen apró deszkát, két vásznat, árbocot, boom-ot, és minden egyéb rögzítő elemet, de még trapézövet is.
Célom, hogy a waterstartot többé kevésbé elsajátítsam, mely nélkülözhetetlen technikai eleme a picike funboardok meglovaglásának. Ennek során mély vízből a boom-ba kapaszkodva a szél húzó erejének segítségével fel tudsz állni a deszkára és már mehetsz is. Azonban ez egy elég összetett mozdulatsor, melyben elég egy apró balansz-vesztés, és kezdheted előről.
Nos, hogy őszinte legyek én a folyton előről kezdésig jutottam csak az első két napon:) Harmadik napra szereztem egy nagyobb és stabilabb deszkát több sikerélmény begyűjtéséhez, azonban a trópusi vihar napja előtti rendkívül erős szél, meg a fáradtság nem segített. Kezemről az utolsó réteg bőröket nyúztam már, de nem adtam fel és igen, a végére már képes voltam elindulni mélyvízből (3-ból 1-szer).
Jó lett volna még visszamenni kicsit enyébb körülmények között, kipihenve, de mondjuk úgy, hogy hagytam még magamnak terepet a további fejlődésre:) -á
Tűz, víz, repülő
Reggel hat harminckor már a Mc Gregor Point előtti alagúton hajtok át a Maalea Harbor fele, hogy az Aqua Adventures csapatával Molokinire hajózzak, ahol életem első merülésére kerül sor. A hajnali eget füst lepi el, a szürkeséget a nap vörösen töri át. A kapitány üdvözöl, majd az égre meredő kérdő tekintetemre válaszolva informál, hogy kontrollált tűz, amit látok. Égetik a cukornádat. Hajóra szállok miután NO-val felelek a két oldalon át felsorolt összes kérdésre - melyeknek 70%-át értem is – melyek azt kívánják kideríteni, hogy akad-e bármi a merülésre való alkalmasságot kizáró problémám. A 40 személyes hajón reggelivel várnak minket: néhány süti, ananász, dinnye, szőlő, eper. A snubásokat rögtön arra kérik, hogy maradjanak a földszinten és megtartják az oktatást. A vezető elmondja, hogy a snuba, valahol a snorkellezés és a scuba közt van, azaz nem igazi búvárkodás még, hisz a palack felettünk lebeg egy matracon, amitől maximum 10 láb távolságra tudunk eltávolodni (ekkora a cső, amin keresztül lélegzünk). Megmutatja mi a teendő, ha víz megy a szánkba, vagy a maszkba mikor lent vagyunk valamint, hogyan merülünk le és jövünk fel. Egyeztetjük a víz alatti kommunikációhoz szükséges jeleket és megtudjuk mi a teendő ha cápát látunk.
Én a második körben merülök, aminek nagyon örülök, mert így megleshetem az első csapatot, hátha nem értettem mindent és kicsit ismerkedhetek a tereppel és a snorkellemmel. Mikor leteszem a fejem a vízbe, eláll a lélegzetem – annak ellenére, hogy a fő szabály az volt, hogy lélegezz. Eszméletlen milyen csodálatos a fényes mélység. Olyan, mint valami víz alatti város, a korallok, halak, sziklák… Néhány perce csodálom még csak az óceán világát mikor az utasításnak megfelelően mindenki mutogat és kiabál – ezt kell ugyanis tenni , hogy a többiek is láthassák, ha feltűnik egy fehér cápa, pont olyan, mint az alattam átúszó, amiről én lemaradtam. Az egyik túravezető hosszasan cikiz vele, hogy pont a magyar lány, aki fél ezektől a ritka békés állatoktól, lemaradt a cápáról. Soká nem szomorkodom, mert már hív is az oktató, hogy másszak ki a hajóra és rám szereli a súlyokat, a csövet, irány a víz. Először csak behajtom a fejem a vízbe és igyekszem megszokni, hogy igen hangos a lélegzetem. Majd a csőbe kapaszkodva néhány centit merülök… az oktató a mellettem lévő párost engedi le lassan, amikor bár tudom, hogy levegőt kéne vennem, egyszerűen nem megy… kiemelem a fejem, kiköpöm a maszkot, kétségbeesett levegővétel közepette… majd visszarakom az oxigéncsövet a számba és arra gondolok, hogy 20 percem van és le szeretnék merülni, nyugalom… Nyugalom… lassan merülni kezdek. Nem mozog a lábam, az orromat összeszorítva kiegyenlítek, és még leljebb merülök… Működik! Egyre nyugodtabb a légzésem és mikor a cső már visszahúz, az égnek emelem a tekintetem, hogy lássam az engem beborító víztömeget. Leírhatatlan érzés. Felettem halak úsznak… Nehéz rájuk figyelni, mert magával ragad az érzés, a lélegzés a víz alatt…
Molokinitől a Turtle Town felé indulunk, mely Makena és Wailea partjainál lehet valahol, ahol a víz alatti árkádok alatt pihennek az öreg óriások. Snorkel szettel csodálom a barátaimat, egy teknőssel szemtől szemben mosolygunk egymásra, majd sünöket, csillagokat fogok, csiklandozzák a tenyerem…
A visszaúton száraz ruhát húzok, és hajó elejére fekszem napozni, eléggé lehűltem a sok úszkálástól. Felettem egy repülő húz el és arra gondolok nemsokára én is a víz helyett az égből csodálom majd a földet. A kapitány felkapcsolja a sebességet és kapaszkodom a hajó orránál, hogy a felcsapódó óriás hullámok ne döntsenek fel, újra csurom vízesen élvezem a száguldást… mikor kikötünk, még várok egy fél órát, mielőtt haza vezetek, mert még hullámzik a kikötő. -k
