Mozgalmas hetünk volt.... már rég írtam, most ismét billentyűt ragadtam. A napi pár óra munka mellett majd minden nap csinálunk valami sportosat Klaudiával: futni szoktunk, de két naponta lemegyünk paddle szörfözni is. Jó érzés egyre jobban érezni az egyensúlyt a deszkán, és folyamatosan csiszolni a technikán. Ha állóképességgel bírnám, akár át lehetne evezni a 10 mérföldre levő Molokai szigetre, de azt hiszem turista hajó lesz ebből. Közben két francia lány csatlakozott hozzánk két hétig, Christine és Fanny, így némileg mozgalmasabbá váltak az itthon töltött óráink. Jókat vacsorázunk, Klaudia mint mindig, tündérkedik a konyhában, mindenki csodálja a főztjeit. Voltunk egy étteremben,ahol ittunk helyi főzésű csípős sört (!), és jól laktunk hárman egy nachos-szal (ami egész más, mint otthon: jalapeno, bab, oliva, hús, sajt és tortilla költemény egybesütve, és még paradicsomos salsa). Vasárnap ismét ellátogattunk egy szertartásra, ezúttal az Episcopal Church-be: Ők az anglikán egyházból szakadtak ki a függetlenségi háború idején. Nagyon jól beszélt a papnő, és élmény volt az is, hogy a mise közepén kialakult egy kötetlen beszélgetés, amikor megkérték az újonnan érkezőket, hogy mutatkozzanak be és mondják el mi szél hozta őket. Voltunk egy gitár fesztiválon is Wailuku-ban, és ismét elnéztünk a hippi-hangulatú little beach-re, ahol a júniusi szuperhold-jelenség alkalmából különösen sok fura alak gyűlt össze. Elhoztunk egy 60 év körüli, de maximum 45 kilós, hosszú hajú, napbarnított törzsi stoppost, akivel csak fél órát utaztunk együtt, de mindent elmondott, amit (szerinte) tudni kell a permakultúrás növénytermesztésről, a mélytengeri algákról és a szupernóvákról. -á

Itt most szerda este van. Kellemes, Hawaii dallam szól a szomszéd házból. A gitár kizárólag magasabb hangjai és a jódlizó énekhang keveredik a kellemes, langyos szellővel és a plumériák illatával… na jó ez a mondat sok lesz Ákosnak:). Mivel is kezdhetném a múlt hetünket, mint hogy: IGEN! Valóban élnek óriás teknősök az óceánban. Egy magyar juhász segítségével sikerült felfedeznem őket, akinek skype-on elsírtam bánatomat, hogy én nem látom a teknősöket… Megfogadtam a tanácsot, és múlt kedden elszántan „mozgó köveket” keresve vetődtem a búvármaszkkal a vízbe… Talán tíz percbe se telt, mikor rémülten kapálózni kezdtem, mert szembe nézett velem a teknős. Hogy ő talált- e rám, vagy én ő rá nem tudom, de a lélegzetem is elállt, mikor karnyújtásnyira tőlem, végigúszott alattam. Így mire kiköptem a nagyadag sós vizet, szem elől veszítettem, de kicsivel később egy még nagyobb tekivel vigasztalódtam. Mivel Ákos lelkesen paddle-özött mindeközben, ezért mikor visszaért elmeséltem neki a nagy felfedezést, hogy a Napili öbölben valóban vannak teknősök, nem csak a táblákon. (az öbölnek egy teknős a jele:)) Ezután ketten indultunk útra, Ákos pipa nélkül, mert ő akárcsak a tekik, jobban élvezi a víz felett történő levegő vételt. Ismét sikerrel jártunk és közel 50 méteren keresztül úsztunk együtt a parttól az alig pár karcsapásnyira haladó állattal. Csütörtökön a francia lányokkal mentünk le az öbölbe, akikkel a megérkezésünk pillanatában felfedeztünk néhány fel-felbukkanó teknőst. Úgy tűnik, csak én nekem kellett két hétig várnom az élményre. Az igazi katarzis azonban pénteken volt. A szelesebb időben az erős hullámok egészen a kövekre lökték a teknősöket. Méghozzá olyan óriási példányokat, melyekről álmodni sem mertem. Óvatosan megközelítettem, amit megnehezített az 5 teknőst körülvevő 20 békaember, de egy srác intett, majd megsimogatta a teknős hátát, amire én is felbátorodtam, és megérintettem az óriás páncélt. Ekkor – bár nyilván nem azért, mert érzett belőlem bármit is – az óriás állat megfordult és szemtől-szemben mosolyogtunk egymásra. Abban biztos vagyok, hogy én jobban örültem neki! Órákig néztem, majd visszamentem Ákossal és egy fényképezőgéppel, aminek az eredményét megosztottuk a galériában. Szóval, most már úgy tengetem napjaimat, hogy lemegyek az öbölbe, oda integetek a teknős barátaimnak, kicsit csodálom őket, aztán úszom egyet, vagy paddle-özök; nincs olyan nap, hogy ne vennék észre legalább egy felbukkanó vidám teknős fejet.

A másik nagyszerű élmény számomra héten a szombat esti buli volt. Eddig azt hittem a filmekben és a klipekben túlzásba viszik az egymáshoz dörgölőző tömeget. Miért kell annyi nő, annyi fenékrázás, annyi csilli-villi, annyira pici mini… hát mert tényleg ez a valóság! A küzdőtérre hasonlító parketten mintha az lenne a cél, hogy a helyi fiúk, lányok és fiú-lányok mindenkihez hozzá dörgöljék hol kisebb, hol nagyobb feneküket. Olyan szintű rázás, melltartóig vetkőzés, már-már ágyjelenet zajlik, hogy tényleg egyet értettem azzal, amit egy kedvenc filmemben mond egy fekete srác a fehér csajnak: a tej nem oldódik az olajban. Bármit is csináltam, az nem volt tánc ahhoz képest, ahogy itt érzik a ritmust. És tényleg sorban állnak a bár előtt, és tényleg vége a bulinak pontban 1kor.

A vasárnapi gitár fesztivál nem volt ilyen lüktető, a helyi fesztiválok inkább hozzák a nyugdíjas buszos kirándulások garantál nyugis örömét, ami kellemes vasárnap délutáni program. Danny Carvalho és csapata igen kellemes volt, de Bobby Moderow gitárjátéka is megállta a helyét a színpadon, a többit Ákos inkább elevavtor-jazznek titulálta (háttérzene, ami a szálloda liftjében szól :)). Persze pont a záró két óráról léptünk le, amikor jöttek a nagyok, ezért nem tudjuk, hogy a legjobb előadó szívünkbe zárná-e a nyávogó gitárdallamokat.

A hetet egy fergeteges dobolással zártuk a little beachen, ahol Sulei egy dobbal, én a flip-flop papucsommal, Ákos egy kolomppal és Cristine tapssal pezsdítette fel a kiürülő öblöt, miután kialudtak a tüzek haza ment Stve Tyler és elhalkultak a profi dobosok. Még dalra is fakadtam. A Big beachen pedig a super hold fényénél rohantam végig a parton, bele az éjszakába, amíg bírtam szusszal. Nem a levegőm fogyott el mikor megálltam, hanem nem jutott több hely bennem a boldogságnak. -k