A Hana road 42 mérföld (igaz a nulla jó pár mérfölddel az út megkezdése után kezdődik… és a legszebb helyek Hana után jönnek.) Mi ezt az utat kétszer is megtettük egyszer még Hana előtt visszafordultunk a francia lányokkal, egyszer pedig meg sem álltunk a Hanától 8 mérföldre lévő Kipahulu-ig, ahol sátrat vertünk.
Hana -1 – Cadillec-el:
Ez az a túra, ahol valóban nem a cél, hanem az odavezető út a lényeg. Olyan sok útközben a látnivaló, hogy ha mindenhol elcsábulnánk, három nap alatt sem érnénk el a végéig. Mivel reggel mentünk és este jöttünk, előre kitűztünk néhány célpontot, igaz így is spontán leragadtunk néhány vízesésnél, kilátónál. Az út a szeles Kahuluitól az esős dzsungeles Hanáig 59 hídon át vezet, melyből 46 egyirányú, és a több száz kanyar sem épp a sofőrök álma. Talán ezért jelenti Hana, hogy munka?
A legelső megálló – a nosztalgikus Paia városka után - a Twin Falls volt, ahol két (a többihez képest jelentéktelen) vízesés várja a látogatókat, akik mivel ezt látják meg elsőként, hosszasan csodálják, fotózzák, sőt ahogy mi is tettük, lemásznak a sáros, vizes úton és ha éppen nincs nálunk fürdőruha, hát ruhástól mártóznak meg a kis patakban . A következő igen népszerű megálló a Garden of Eden, ahonnét csodálatos kilátás nyílik a Puohokamoa vízesésre és rendezetten vár ránk az éden kert, azaz Maui összes virága, gyümölcsfája és néhány béka meg páva. Minden egyes híd mellett, előtt, után egy vízesés, egy kirándulásra csábító erdő, vagy egy ámulatba ejtő kilátó vár rád, s ha éppen nem lenne semmi látnivaló, akkor árusok kínálják portékáikat a banán kenyértől a kókuszitalig. Sofőr legyen a talpán, aki képes az utat figyelni. Hat mérfölddel Hana előtt túlcsordulva élményekkel félre állunk egy kis thai ebédre és chai latte-ra.
Majd Waianapanapa felé vesszük az útunkat a híres Black Sand beach-hez, ahol a hirtelen jött nagy esőt különbözőféleképpen oldottuk meg: Christiane farmerben és pulcsiban vágott neki a partnak míg én fürdőruhában és esőkabátban. Az idő engem igazolt, a nap kisütött, és húsz percre rá már egy násznép társaságában fürödtem a habokban, miután megjártuk a fekete sziklákba rejtett barlangot, fekete kavicsokat gyűjtöttünk és megnéztük a helyi igen csak színes, vidám sírokat, majd pedig két fiatalt, ahogy egy óriás szikláról a habokba vetik magukat, nagyon rutinosan kivárva, míg elmegy az erős hullám. Újra beborult, s a többiek elhitték az útikönyveknek, hogy Hanabán nincs semmi, én meg – aki soha nem tudok megállni, ha nem értem el a célt - arra gondoltam, hogy visszajövünk még… hazafelé vettük az irányt… a fáradságtól minden utas álomba merült.
Hana 2 – Hondával kettesben
Nagyobb vízesésekről álmodva, felszerelkezve hűtőtáskával és egy nagyon jó útikönyvvel Mauiról első megállónak a Waikamoi Nature túra útvonalat szemeltük ki, ahol rövid sétát tettünk az erdőbe míg el nem értünk egy gátig, ahonnét nem volt tovább (bár már tíz perce elhaladtunk az „út vége” tábla mellett). Majd ittunk egy finom chai lattét és félre álltunk egy pihenő helyen, ahol mellesleg volt két kis vízesésecske meg egy csomó mongúz, akik a kukából lopkodták a szemetet. Bár nem sok helyen álltunk meg eddig, mégis a nap egyre közelebb került az óceánhoz, ezért egyenesen tovább hajtottunk Hanáig. Szakadó eső fogadott minket. Nem akartam hinni az útikönyveknek, de itt komolyan gondolják, hogy nincs semmi! Ezért áthajtva a kis falun felkerestük a Red Sand beach-et, ahol pirosas-barnás kavics borítja az óceánpartot. Fotózkodásra inkább alkalmas mint fürdésre, de azért kicsit küzdöttünk az erős és hideg hullámokkal. Már alkonyodott, mikor Kipahuluba értünk, ahol sátrat állítottunk és vacsoráztunk egyet az óceánparton lévő kis campingben, majd elemlámpa fényénél olvasgattuk az útikönyv javaslatait azoknak, akik nem fordulnak vissza Hanánál. -k
Másnap - Don házmesterünk tanácsára - kora reggel keltünk, hogy még a turisták előtt odaérjünk a Seven Sacred Pools-hoz. Egy egy hét tóból álló vízesésrendszer, melyben a víz elképesztő magasságokból az óceánig zuhan, közben különböző szinteken kis tavakat alakít ki. Az esőerdő sűrű növényzete, a sziklák és tavak együttese varázslatos látványt biztosít. Elbámészkodtunk itt vagy egy órát is, fürödtünk a tavakban. Ketten voltunk. Itt nincsenek kiépített utak, így a sziklákon mászva lehet csak a felsőbb tavakhoz eljutni. A negyedikig könnyedén elértünk, de feljebb már nem vállalkoztunk. Már indultunk tovább a bambuszerdő felé, amikor az első kirándulókkal szembetalálkoztunk.
Ez a túraútvonal a hegyi vízfolyás (mely a tavakat is táplálja) mellett halad el; néhol a fák gyökérzete lépcsőszerű kapaszkodót alakít ki. Itt-ott letérünk az útról, hogy jobban láthassuk, amint a patak könnyebb utat nem találva alázuhan azzal a reménnyel, hogy egyszer eléri a tengerszintet (mi tudjuk, hogy igen, onnan jöttünk:)
Emelkedünk tovább felfelé, átkelünk egy hídon, majd egy másikon, alattunk több tíz méter szakadék. Egyszer csak a kusza trópusi növényzet egységes, sűrű bambuszerdőre vált. Olyan sötét van itt, hogy vaku nélkül nem is tudunk képet csinálni. A bambuszerdőbe vájt ösvény kanyarog tovább, majd hirtelen megpillantjuk a Waimoku vízesést előttünk, mely mind közül a legmonumentálisabb. Tekintélyt parancsoló látvány. Próbálunk minél közelebb menni, a vízpermet több tíz méterről is elér bennünket. A túraútvonal itt véget ér, azt hiszem jobb célállomást el sem tudtunk volna képzelni. -á
