Június 11-e nemzeti ünnep, államalapító I. Kamehameha király napja (igen, ez a Dragon Ball-ból ismerős energiahullám neve, de a király előb volt:), aki egyesítette Hawaii különálló szigeteit és megalapította a Hawaii királyságot 1810-ben. Tiszteletére szombaton felvonulást, utcai parádét, kirakodóvásárt szerveztek Lahainában, a Hawaii királyság korábbi fővárosában, mely a mai napig kulturális központja a sziget(ek)nek. Felvonultak ágyékkötős, harcosnak öltözött chippendale fiúk, magassarkúban, kókusz-melltartóban, virágkoszorúban pompázó Hula táncoslányok, mindenféle tetőtől talpig virágba borított lovasok, szekeresek. Gyerek tánccsoportok utcai koreográfiát mutattak be, ukulelés, kongás zenészek teherautó-platóról játszottak. Mindenütt Hawaii és USA zászlókat lehetett látni. A rózsaszín teherautókat és cabrio Mustang kocsisort ugyan nem tudtam történelmileg hová helyezni (főképp, amikor kimaszkírozott sámán-nő integet az anyósülésről), de összességében hangulatos menet volt. A karneválra is igaz, de általánosan is az a benyomásom, hogy a szinte kézzel tapintható lazaság és nyugalom itt nem jár együtt hangoskodással, látványos önkifejezéssel (lehet csak azért, mert jóval kevesebbet isznak itt az emberek). Valahogy tájidegennek hat itt a kiabálás, a veszekedés, az erőszak (még dzsínó is biztonságban érezné magát).
Ebéd után megpihentünk az óriási Banya-fa alatt, a háttérben egy nő hárfázott és felváltva élet-bölcsességekről beszélt. Erről a fáról írok még egy kicsit, annyira lenyügöző. Ez az Egyesült Államok legnagyobb Banya-fája, világszinten is az egyik legnagyobb. 1873-ban hozták Indiából és ültették el az alig két méteres csemetét,
mely mára több, mint 20m magas és 12(!) fő törzse van. A fának ugyanis az a sajátossága, hogy az oldalirányban terebélyesedő lombkorona visszahajlik a földre, ahol újra gyökeret ereszt, majd folytatja a terület meghódítását. Egyetlen fa lombkoronája így beárnyékolja az egész parkot. -á
Miután kipihentük az ebédre elfogyaztott pizza kaja-kómáját a fa alatt, tovább mentünk a Kamehameha iskola melletti parkhoz, ahol még javában tartott az ünnepi piknik. Olyan volt, mint egy kisvárosi majális hot-dogossal, popcornossal, shave-ice-ossal. A színpadon éppen egy ukulelés zenekar játszotta a kéz alá valót, amire 70-80 éves hölgyek kecses mozulatokkal és csodás virágfűzérekkel a nyakukban, egyszerű fehér ruhában mutatták be hula koreogáfiáikat. A hula nem csak egy tánc,a kézmozdulatok állnak a középpontban. Minden egyes gesztus fontos, hisz történeteket mesélnek a hawaiiak életéről: születésről és halálról, hullámokról, szeretetről és szerelemről, akárcsak a dalaik. Nem kell érteni sem a szöveget, sem ismerni a tánc motivumokat mégis eljut hozzánk az üzenet. Egy perc után már csak a mosolyt és a nyugalmat láttam a színpadon, magával ragadott az életöröm, a béke, és egy függőágyban éreztem magam, ahogy az óceán felől fújó szél álomba ringat... Sajnos azt nem álmodtam, hogy a Kamehameha iskola mellett végig banán fák vannak, tele óriási fürt banánokkal, mert álmomban biztos nem lett volna kiírva, hogy "have same respect, do not steal" :( -k
A hosszú nap után hazafelé megálltunk a Kaanapali beachen a Black Rock szikla közelében. Egy lány, aki kis időre kölcsönkérte a békatalpakat hozott nekünk mutatóba tengeri sünt, amit a tenyerünkbe tett, hogy érezzük, ahogy óvatosan mozgatja a tüskéit. Klaudia meg kapott egy korall darabot.-á
