Csütörtök reggel hétkor Don várt ránk mosolyogva és frissen. Néha lelkesebbnek tűnt Ő, hogy megtaníthat minket paddle szörfözni… de ez csak a látszat volt. Mindig is szerettem az életemben az ilyen – “ez nem is igaz” – történeteket. Ez is ilyesmi volt: találkozunk egy 60-as fickóval egy vacsorán, aki megkérdezi, szeretnénk-e, ha megtanítana minket szörfözni, sőt kerít nekünk egy deszkát, amit kölcsön is ad, hogy kedvünk szerint lejárhassunk szörfözni, amíg itt vagyunk. Az első találkozás a „vízen járással” lenyűgöző volt. A Napili Bay tiszta vízén siklani a fentről ijesztően közelinek tűnő sziklák felett, a felkelő nap éppen csak sejtető melegségével, a szemközti Molokai nyugtató közelségével, amitől nem is tűnik olyan végtelennek az óceán és hihetőnek Don intése, miszerint ne evezzek ki az öbölből, mert elfúj a szél Tahitiig. Itt nem az a jó, ha az orrom elé nézek, sőt, ha a lábam bámulom, akkor elesek. Én azonban jó tanítványként, büszkén húztam ki magam szembenézve a csodálatos hegyekkel és minden félelmemmel (tudod a cápák, a kövek, a mélység, meg most már a medúzákról is olvastam…), melyek akkora motivációt adtak, hogy két óráig rendületlenül üldöztem Ákost és a mesterünket. Fáradhatatlanul küzdöttem a hullámokkal, kerestem az egyensúlyt és végül száraz hajjal sikerült befejeznem az edzést, azaz végig a deszkámon maradtam! Megmutatta Don hol vannak a habok közé elbújó kövek, melyeket jobb elkerülni, és sokszor megígértette velünk, hogy nagy szélben nem megyünk messze, de egyben Ákost felhatalmazta, hogy átevezzen a szemközti 10 mérföldre lévő szigetre szép időben, mert benne látta a spirituszt. Hát igen, míg én élveztem, hogy siklok nyugodtan életem párja azon törte a fejét, hogy miként lehetne meglovagolni a hullámokat.

Délután ismét felkerestük az öblöt, de már snorkelekkel felszerelkezve. Teknősöket keresek, még mindig… Kezdésnek eltörtem az egyik búvárszemcsit, a másik pedig nagy volt rám, ezért pár másodpercem volt minden egyes víz alá merüléskor, amíg beömlött a kellemes sós víz a szemembe… Így is sikerült látnom rengeteg csodaszép halacskát… de erről majd egy: Végre megláttam a teknőst feljegyzésben…

Jóból is megárt a sok. Ennyi vízen ringatózás után, komolyan tengeri beteg lettem és álmomban is hintázott az ágy, sőt másnap is élveztem a napszúrás kótyagos érzetét, így a nap egyik legjobb pillanata a packing-room takarítása volt a maga kellemes 10-15 fokával. Ez sajnos azonban nem volt elég ahhoz, hogy visszanyerjem a koncentráló képességem, így történt, hogy délután a fejemből, este az ujjamból folyt a vér. Sebaj, egy kellemes péntek délutáni séta a Ritz hotel birtokán és néhány vidám kép készítése a csodálatos Kapalua öbölről feledtetett minden kis balesetet…-k