Holtfáradtan, szinte 0 óra alvással értünk LA-be, ahol néhány órát kényszerültünk várakozni az átszállásra. A határellenőrzésen a következő vicces párbeszéd zajlott le:
"How are you related to each other?"
"well, we are a couple."
"Are you married?"
"no."
"Then how can you be a couple, if you are not married?"
"Hm..... emotionally."

Hát, erre a válaszra nem számított a mexikói officer:) Egy-két kérdés még, és már nyomják is a 3 hónapra szóló pecsétet az útlevélbe... Beülünk valami táplálékot szerezni, és egy megdöbbentően jó bazsalikomos paradicsomleveshez jutunk, meg egy ötsajtos pizzához. Az egyik kiszolgáló srác tökéletes archetípusa volt a fülig érő mosolyba öltöztetett teljes érdektelenség kifejeződésének... "hoooooowwwww aare youuuu doooooinnnnng? kérdezi mindenkitől, a választ meg se várva.. ezt még szoknunk kell. A helyes válasz erre: "gooooood". Hozzájutunk a csomagokhoz, sétálunk kifelé.. nagy tábla szemben: "Welcome to the United States of America", alatta egy nagy Obama portréval. Egyelőre nem tudom megfogalmazni, de nagyon érdekes a szabadság és patriotizmus megélése itt, erre még biztos visszatérek később...:) -á

Ez valóban csak átszállás volt – Londonnal ellentétben - így leginkább a reptéri alvás, a finom paradicsom levesbe mártogatott pizza és néhány pálma fa jelenti számomra egyenlőre LA-t. S mikor felszállt a repülőgép a monumentális város fölé, hogy neki rugaszkodjon a már „csak” hat órás útnak Hawaii felé máris elhagytam gondolatban USA-t mert a gépen szóló zene és hangulat egy mélyebb álmot ígért, valami olyat, amit egészen addig nem tudtam elképzelni, amíg nem láttam, meg, hogy tényleg létezik… A felhőkben jártam útközben, s képtelen voltam aludni a látványtól, bármilyen fáradt is voltam. -k